Babramegy

Interjú Mautner Zsófiával

2013. április 21.
fotó: libri.hu
Lefogadom, hogy minden gasztroblogerben megfordult már a pályaváltás gondolata, de hogy jut el oda valaki, hogy ezt meg is meri lépni? Milyen családból jön, mennyire támogatja a közege és egyáltalán: meg lehet ebből élni? Interjú Magyarország első számú gasztrobloggerével, a Chili & Vanília blog szerzőjével, akinek a receptjein keresztül jutottam el a szétfőzött tésztától és ehetetlen sült hústól a blog írásig.
Babramegy: Először kérdeznélek kicsit az eredeti családodról és, hogy milyen családból jössz és a gyerek éveidről. Gyerekkorodban is szerettél főzni?
Mautner Zsófia: Abszolút, én egy nagyon főzni szerető családból jövök, ahol mindenki, mind a két ági nagyszülő nagyon főzős. A családomban egyébként az volt a modell, hogy az apukám főzött. Gyerekkoromban is mindig úgy volt - és ez biztosan befolyásolta a későbbieket -, hogy a főzés az nem munka, hanem a főzés az öröm.  Ez mindig, a nagyszülőknél is így volt, ők is nagyon hamar bekapcsoltak engem a főzésbe, és otthon is, amikor nagy vendégeskedések voltak nálunk, akkor a gyerekek beállhattak sárgarépát pucolni. Ez mindig egy kiváltság volt és szórakozás, soha nem munka. Már 6-7 évesen ott sertepertéltem a konyhában, abszolút mindenben be voltunk fogva, úgyhogy nagyon korán kialakult ennek a szeretete bennem.
Babramegy: Édesanyád is főzött?
MZS: Nem, nálunk az volt a „deal”, hogy apukám csinál mindent a konyhában, bevásárol, főz, elmosogat, cserébe az anyukám csak akkor takaríthat, ha ő nincs otthon, mert ő utálja ezt az egész a takarítós dolgot. Úgyhogy én vele már egész kis korom óta főzök.
Babramegy: Van testvéred? Ő is főz?
MZS: Igen, van egy öcsém, ő is istenien főz. Ő is ebben nőtt fel, sőt náluk a saját családjában is továbbvitte ezt a férfi vonalat és abszolút ő főz otthon.
Babramegy: Amikor a gimnázium alatt a pályaválasztáson gondolkoztál felmerült benned, hogy valami főzéssel kapcsolatos pályát válassz?
MZS: Á, nem, soha. Eleve gimnáziumban még nem tudod, hogy mi érdekel, maximum azt, hogy a reál vagy a humán tantárgyak érdekelnek jobban, úgyhogy igazából szóba sem jött, fel sem merült, hogy ilyen szakmát válasszak. „Normális szakmák” között gondolkoztam. Egyébként mind a két szülőm külkereskedő közgazdász, ezért eléggé automatikusan jött, hogy Külkereskedelmi Főiskolát végezzek. Ez eléggé adta magát. Nyílván sokszor van úgy, hogy az ember a szülei nyomdokait követi. Egészen az utolsó percig, a pályaváltás előtti pillanatig soha nem volt szó pályamódosításról.
Babramegy: Hogy érzed, a diplomácia felé a belső érdeklődésed vezérelt vagy inkább a szüleid példája hatott?
MZS: Hát figyelj, 18 évesen még nem tudod, hogy mivel akarsz foglalkozni, sőt mikor elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskolát még akkor sem tudtam, hogy mivel akarok pontosan foglalkozni. Ahogy nősz fel, persze látsz különböző szakmákat, és huszonéves korodra már látod, hogy körülbelül milyen típusú munkákhoz van tehetséged - inkább vagy egy szervező ember vagy inkább egy „molyolós” személyiség vagy, aki egy irodában szeret ülni és kutatni. Persze hatnak a különböző szakmai gyakorlatok is. Végül főiskola végére landolsz valahol és nagyjából irányban el tudod képzelni, hogy mi az, amit szeretsz. Én a Főiskola után Németországba mentem szakmai gyakorlatra egy ügynökséghez, aki kormányzati finanszírozású projekteket szervezett az egész világon, és én a Kelet-Közép Európai osztályon szerveztem német-magyar csereprogramokat.
Babramegy: Alapvetően szervező típus vagy?
MZS: Abszolút! Nagyon gyakorlatias típus vagyok.
Babramegy: Merre mentél tovább a német ösztöndíj után?
MZS: Szépen ráálltam erre a pályára, a német ösztöndíj után Amerikában is szereztem külföldi tapasztalatot.
 
Babramegy: Ekkortájt, Amerikában, kezdted magadat először autodidakta módon képezni a gasztronómiában?
MZS: Igen, bár persze, amikor benne vagy a folyamatban, akkor ennek nem vagy tudatában, hogy most történik az, ami 10 év múlva a pályaváltásodat eredményezi, szóval én ezt csak utólag modellezem így le, és gondolom úgy hogy akkor ez egy mérföldkő volt. Egy évig New Yorkban dolgoztam, és akkor ott iszonyúan megérintett a kulináris és kulturális sokszínűség, hogy ott mennyire hétköznapi, hogy a különböző kultúrák jelen vannak az életedben és a főzésben is. Ez nagyon nagy hatással volt rám. Ott kezdtem el autodidakta módon foglalkozni ezzel: szakácsiskola, szakirodalom és a gasztro-média követése (a New York Times gasztro rovatát minden reggel elolvastam). Ekkor még nem foglalkoztam a gondolattal, hogy ez lenne majd megélhetésem, hanem abszolút a szabadidőmben, a munka mellett foglalkoztam ezekkel.
Babramegy: ’98-ban hazajöttél…
MZS: Igen, akkor elkezdtem az itthoni közigazgatásban dolgozni, maradva az eredeti pályámon, amit egyébként imádtam (az Európai Uniós pénzek megtervezésében, a programok koordinálásban vettem részt). Kellett, hozzá szervezőkészség, nyelvtudás, sokat lehetett utazni, egyszóval nagyon jó közeg volt ott dolgozni. 2003-ig ott dolgoztam és szépen lépkedtem fel a szamárlétrán és építettem az elég komoly karrieremet. 2003-ban pedig kimentem Brüsszelbe.
Babramegy: Ezek szerint egész kicsi korodtól benne volt a főzés az életedben, New York-ban pedig elkezdtél ezzel tudatosan is foglalkozni. Mikor hazajöttél, itthon is tudatosan fejlesztetted magad és sokat főztél?
MZS: Nem, amikor hazajöttem New Yorkból, akkor elkezdtem dolgozni és a főzés ugyanúgy egy hétköznapi hobbivá vált vissza. Azért ekkor is sokat főztem, mert a pesti nagymamámnál, akit nagyon szerettem minden szombaton voltak a nagy családi ebédek, és ahogyan ő idősödött és már egyre kevésbé tudott végigcsinálni egy nagy főzést, én fokozatosan átvettem tőle. Ez egy elég jó tréning volt a nagy családi etetésekhez, de ilyen szinten volt akkor az életemben volt a főzés. Aztán kimentem Brüsszelbe 2003-ban, és akkor szép lassan annyi mondanivalóm lett, hogy szerettem volna megosztani a főzéssel kapcsolatos élményeimet, így végül 2005-ben hoztam létre a Chili & Vaníliát.
Babramegy: Szerinted szerepe volt annak a ténynek, hogy külföldön vagy, hogy professzionális módon kezdtél el a főzéssel foglalkozni? Hiszen egészen másfajta hozzávalókhoz jut kint az ember.
MZS: Biztosan. Persze nehéz megmondani utólag, hogy mi lett volna, ha itthon maradok, akkor is elkezdtem volna-e blogot. Ugyanakkor Brüsszelben tényleg nagyon sok mindenhez hozzájut az ember, halak, piacok, az átlag közértben is elképesztő választék van. Biztos, hogy hozzájárult, hogy ott rengeteg hatás ért, amit visszaforgathattam.
Babramegy: Emlékszel valamilyen fordulópontra, amikor már nem csak a barátaid olvasták a blogot, hanem elkezdték ismeretlenek is követni az írásaidat?
MZS: Abszolút emlékszem, akkor volt először száz olvasó egy nap, amikor egy indexes fórumon valaki belinkelte egy receptemet. Ez volt az első nagy fordulópont. Aztán 2006-ban megnyertem a HVG blogversenyében a gasztro kategóriát, akkor ez is hozott új olvasókat, utána 2007-ben indult el a Magyar Narancsban a saját rovatom. Aztán mikor hazaköltöztem, akkor jött az igazi mérföldkő: a pályaváltás. Maga a pályaváltás is egy hosszú folyamat volt, én egyébként is két lábbal a földön járok, nem döntök csakis érzelmi alapon, különösen egy olyan horderejű kérdésben, mint a karrierem. Különösen, hogy a szakmám egzisztenciálisan magas színvonalat biztosított, magas fizetésem volt és egy jól kiszámítható, biztos pályaképet nyújtott, éppen ezért körülbelül egy évig tartott, amíg mérlegeltem a pályaváltást.  Sokáig úgy volt, hogy kiveszek egy év fizetés nélküli szabadságot és megnézem, hogy milyen lenne, ha egy évig csak a hobbimmal foglalkoznék, akkor is ennyire lelkes lennék-e vagy attól, hogy 0-24 órában pénzért ezzel foglalkozom, már másfajta státuszt adna ennek. Emellett azt is fel akartam mérni, hogy itthon milyen a szakmai közeg, kik dolgoznak itthon a gasztronómiában, hiszen akkor velük együtt kell dolgozni és nekem ebben nem volt semmilyen kiépült kapcsolatrendszerem. Szóval egészen az utolsó percig az egy év fizetés nélküli szabadságban gondolkoztam, de aztán mikor 2008-ban hazajöttem és itthon a közigazgatásban kerestem állást, éreztem, hogy nem okoz akkora örömöt már a munkám és mentálisan egyszerűen már más foglalkoztat, mint az, amit az előző 8 évben szívesen csináltam. Aztán, mint minden nagy horderejű döntésnél az életben, összeért a belső késztetés és az élet nyújtotta lehetőség: 2008-ban megkeresett a Dining Guide portál, hogy lennék-e a főszerkesztője. Ez volt a tényleges fordulópont, ami keretet nyújt a pályaválasztásnak és fizetést is adott, és akkor úgy döntöttem, hogy nekivágok a tényleges pályaváltásnak.
Babramegy: Volt olyan, aki mentorált téged ezen a pályán, vagy ebben a pályaválasztásban?
MZS: Nem, saját magam, belső késztetésből kezdtem el írni és felépíteni a blogot. Bár nem jó szó, hogy felépíteni, mert nem tudatosan építkeztem, hanem tényleg belső késztetésből arról írtam, amiről éppen mondanivalóm volt és az, hogy ehhez közönség és pályaváltás is jött, az hab a tortán, de nem ezért kezdtem el csinálni.
Babramegy: És volt olyan személy, akit példaképednek tekintettél? Például Nigella Lawson is pályaváltó, ő eredetileg újságíróként dolgozott.
MZS: Nem volt ilyen. Nigellát egyébként imádom, de őt elsősorban a receptjein keresztül ismertem meg, az életét nem követtem.
Babramegy: Volt olyan készséged, amit még diplomataként sajátítottál el, de gasztrobloggerként is jól hasznosítod?
A nagy része ezeknek a készsége olyasmi, amit otthonról hoztam. Ahhoz, hogy egy ilyen horderejű, bátor döntést meg tudj hozni, kell, hogy legyen egy belső tartásod, kell, hogy iszonyúan stabil legyél belülről. Ha semmiben nem vagy bizonytalan, van benned egy egészséges magabiztosság. Egyrészt egy ilyen döntésben benne van a kudarc lehetősége, és ha nem sikerült a vállalkozás, akkor ezt tudni kell elkönyvelni személyes kudarcként. Másrészt a magabiztosságnak kell, hogy legyen benned egy olyan szintje is, hogy én tudtam, hogy hat nyelven beszélek, jól boldogulok az életben, akkor is megtalálom majd a helyem, ha ez a próbálkozás most nem sikerül. Emellett kell egy nagy adag bátorság is, hogy ne csak álmodozz róla, hanem meglépd.  Ezt a bátorságot és az egészséges magabiztosságot én otthonról hozom, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek ezért. Ők mindig azt mondták, hogy bármi van az életben, az a legfontosabb, hogy rendbe legyél és bármi történik mi itt állunk melletted. A többi készség az olyan, amit részben otthonról hozok, részben már tanultam. Például a jó verbális készség, az íráskészség, általában az emberekkel való kommunikáció is. Emellett persze a szervezőkészség és az operatív gondolkodásmód is jól jön. És a céltudatosság is nagyon fontos, hogy reálisan tűzzünk ki célokat, különösen egy ilyen nagy döntésben, mint a pályaváltás.
Babramegy: A családod támogatta a döntésedet?
MZS: Támogatták, de gondolhatod, hogy amikor az ember egy komoly diplomáciai karriert felad, akkor azért azt nem tapsolva tették. De tök jóban vagyok a szüleimmel és tudták az egész mérlegelési folyamatot. Az anyukám végig azt mondta, hogy mi mindenben támogatunk, de szülőként nyilván az is a feladatuk hogy felelősséggel legyenek irántam. És egy ideig azt mondták, hogy „Nem lehetne, hogy inkább párhuzamosan csinálod és megtartod közben a munkádat is? Próbáld ki egy kicsit, de nem kellene eldobni ezt a jól menő karriert”. De amikor látták, hogy sikereket érek el, akkor azért örültek neki nagyon.
Babramegy: És mit szóltak a konkrét pályaválasztáshoz? Ha jól tudom Segal Viktor szülei is jogászok, és ezt a gasztronómia dolgot alapvetően nem tartották egy „rendes” szakmának.
MZS: Hát igen, azok, akik nem tudják pontosan mivel foglalkozom, azok meg szokták kérdezni, hogy „főzőcskézem?”. A főzés abszolút nem számít komoly szakmának, itthon különösen egy ilyen „light-os”, a női magazinokban szoruló téma. Pedig külföldön gyakran kiemelten kezelik a gasztronómia témáját, van ennek például komoly politikai vetülete is.
Babramegy: Volt valami nehézséged ebben a folyamatban?
MZS: Persze, különösen az első évben. A diplomácia egy különösen magas életszínvonalat nyújtott és itthon bármit csinálhatok, sosem fogom tudni azt az életszínvonalat biztosítani. A mai napig tényleg fele annyit keresek és négyszer annyit dolgozom. Most már azért meg tudok élni ebből is, de az első évben nagyon sok anyagi támogatást nyújtottak a szüleim. Én már 18 éves korom óta magamat tartottam el, és az, hogy megint függeni kellett valakitől az nehéz volt. Ami nehézség volt még, hogy amikor a hobbidból élsz, akkor soha nincs olyan, hogy most hazamész a munkából és kikapcsolsz meg pihensz. Hanem folyamatosan ezzel foglalkozol a nap 24 órájában. Az a fajta mentális leterheltség, ami ezzel jár, az néha nem könnyű. Ezt meg kellett tanulnom magamnak szabályozni és beiktatni 2-3 napos hétvégi pihenőket. A harmadik nehézség pedig az volt, hogy megszervezzem a napot úgy, hogy ne éjszaka dolgozzak sokáig, reggel meg végig pizsamába üljek, hanem megszervezzek magamnak egy napirendet és menedzseljem az operatív teendőket. Mert amennyire precíz vagyok a munkámban, annyira szét tudok csúszni az egyéb teendőkben.
Babramegy: Azt szokták mondani, hogy az igazán tehetséges embereket nagyon leköti a saját területük és amit imádnak, ugyanakkor más dolgokra nehezükre esik koncentrálni.
MZS: A munkámban tényleg nagyon precíz vagyok, de az adminisztrációban, ügyintézésben tényleg, totálisan el vagyok úszva, és ezek olyannyira nem kötnek le, hogy az félelmetes. Tényleg a magánéletemben rendetlen vagyok, cetlik mindenfele, az se tudom, hogy mi merre. Úgyhogy ezt alá tudom támasztani. A munkámra nagyon odafigyelek, a többiben abszolút szórakozott professzor vagyok.
Babramegy: Nincs asszisztensed?
MZS: De van egy egyetemista lány, aki segít, a privát típusú dolgokban pedig az anyukám segít be, aki ezeket nagyon jól menedzseli.
Babramegy: Ismered a Csíkszentmihályi flow fogalmát? Amikor főzöl, akkor abban annyira el tudsz merülni, hogy se kép, se hang a külvilág felé?
MZS: Attól függ melyik rész a főzésnek, nyilván a TV műsorban ezt nem lehet megtenni. Inkább az egész nekem egy nagy boldogság, hogy ennél nagyobb szerencse, hogy abból tudsz megélni, amit tiszta szívből imádsz, meg amit ingyen is csinálnál. Ennél nagyobb luxus nincs is.
Babramegy: Gondolkoztál azon, hogy egy fix állást keress, vagy élvezed, hogy sokféle projektet és dolgot csinálsz?
MZS: Alapvetően az írást szeretem a legjobban, de az az igazság, hogy ezt a pörgést és sokszínűséget imádom benne, és gondolkoztam azon, hogy kell-e nekem lehorgonyozni valami mellett, de rájöttem, hogy nem kell, mert ettől egyedi, amit csinálok.
Babramegy: Felmerült benned, hogy valamilyen intézményesült formában is továbbképzed magad?
MZS: Itthon nincs olyan hely, ahol tanulnék, külföldre pedig már nem szeretnék hosszabb távon menni, úgyhogy egyenlőre ez most nem szerepel a tervek között. De Isztambulban van egy szakácsiskola, ami hat hónapos, úgyhogy azért oda egyszer nagyon szívesen elmennék.
Babramegy: Szoktál ételekkel álmodni?
MZS: Nem, most hogy kérdezed, kajával még soha nem álmodtam. J

A bejegyzés trackback címe:

https://babramegy.blog.hu/api/trackback/id/tr465821605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.